Antal Árpád Andrásnak, Sepsiszentgyörgy polgármesterének ünnepi beszéde – 2010. március 15.

Tisztelt ünneplő közönség, Hölgyeim és Uraim, kedves sepsiszentgyörgyiek!
Szeretettel köszöntök mindenkit nemzetünk történelmének eme kiemelkedő napján, az erdélyi magyarság nemzeti ünnepén.
 
Köszöntöm vendégeinket is:
- Füzes Oszkárné Bajtai Erzsébet Nagykövetné Asszonyt, a Magyar Köztársaság Bukaresti Nagykövetségének képviseletében,
- Pálosi Ferenc urat, a Magyar Köztársaság Konstancai konzulját,
- Herbert Grünwald svájci és Müllberger Andrea németországi újságírókat, akik a svájci és a németországi médiában népszerűsítik a székely autonómiát,
 - Tőkés László püspök urat, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnökét, az Európai Parlament képviselőjét.

Isten hozta önöket Sepsiszentgyörgyön, nagyon örülünk megtisztelő jelenlétüknek.


Hölgyeim és uraim, kedves barátaim,

A korábbi évektől eltérően idén az elmúlt húsz év március 15-éire szeretnék visszatekinteni, arra, hogy milyen felemelő módon ünnepeltük ezt a napot, de arra is, hogyan próbálták sokszor megakadályozni, hogy ne tudjuk méltón megtartani a nemzet és a szabadság ünnepét.

Püspök úr, az jutott eszembe, amikor ön első alkalommal járt nálunk Sepsiszentgyörgyön a kilencvenes évek elején. Én akkoriban szinte még gyermek voltam, de el kell mondanom, milyen nagy hatással volt rám az a látogatás, amikor először ünnepelte velünk együtt március 15-ét.

Ma is elevenen él bennem az élmény, legfőbbképpen azért, mert emlékszem, hogy milyen sokan voltunk a Kisstadionban, milyen lelkesek voltunk és hogy milyen jó volt együtt lenni. Valószínűleg sokan vannak ma itt, akik emlékeznek erre, hadd köszönjem meg hát, hogy újfent elfogadta meghívásunkat és eljött városunkba, hogy együtt rójuk le tiszteletünket a szabadságharcosok emléke előtt.

Az elmúlt húsz évben éltünk jót és rosszat, megtapasztaltuk, hogy milyen felemelő együtt lenni, de éreztük a bőrünkön a testvérviszály átkát is. Megtapasztaltuk a fekete márciust Marosvásárhelyen, amikor a szekuritáté provokátorai véres összecsapásba fullasztották az anyanyelvi oktatásért indított békés tüntetést. Tavaly azt is meg kellett érjük, hogy Sólyom László köztársasági elnök urat nem akarták beengedni az országba, hogy magyar a magyarral ne tudjon együtt ünnepelni. Mégis együtt voltunk a Nyergestetőn, hullott a hó, hideg volt, de minket belülről fűtött az összetartozás melege és a tudat, hogy nem lehet elválasztani azt, ami együvé tartozik.

Minden bomlasztó és ellehetetlenítő próbálkozás ellenére mi kitartottunk mindezidáig és ezután is ki fogunk. Az idő és a történelem végül bennünket igazol. Hosszú idő elteltével a sok akadály ellenére újra zavartalanul használhatjuk ősi szimbólumainkat, félelem és rettegés nélkül tűzhetjük ki mellünkre a kokárdát.
Ugye mennyivel szebb a városunk, hogy feltűztük az oszlopokra a kokárdát és kitettük rájuk a zászlónkat? Ez olyasvalami, ami sokáig nem volt magától értetődő, számunkra azonban hála istennek ma már az.

Fontos, hogy méltóképpen tudjuk ünnepelni ezt a napot, melynek számunkra olyan különleges és maradandó jelentése, jelentősége van. Hiszen a forradalom harcosai ma is időszerű példát jelentenek minden szabadságszerető ember számára. Soha nem szabad megfeledkeznünk azokról a háromszékiekről, akik 1848-ban az önrendelkezésre, az idegen iga lerázására és a magyar haza felszabadítására tették fel az életüket. Méltán lehetünk büszkék székely őseink kitartására, arra a feltett szándékra, hogy megvédjük közösségünket bármi áron.

Ennek az ellenállásnak a szimbóluma, a negyvennyolcas harcok egyik úgy is mondhatnám „résztvevője” érkezett haza közénk idén. Igen hölgyeim és uraim, Gábor Áron rézágyújáról van szó, melyet negyven év után hazahoztunk, mert a miénk, és ami a miénk, annak itthon kell lennie és itthon kell maradnia. Szinte halljuk amint Gábor Áron kiáltja, hogy „lészen ágyú”. Ez az az optimizmus, ez az a hit, amire ma is szükségünk van. Engem ez a szilárd hit hat át, ha az ágyúra nézek, hit a szebb és jobb napokban és a bizonyság, hogy Székelyföld volt, van és lesz!

Ebben az ágyúban - ahogy Tamás Sándor, a Kovászna Megye Tanácsának elnöke mondta - benne vannak a gyerekek által összegyűjtött kanalak, a gyertyatartók, a templomaink harangjai, minden ingóság, amit eleink össze tudtak hamarjában szedni, de benne van őseink verejtéke és elhullatott vére is, az akarat, hogy megvédjük szülőföldünket. Ezért ragaszkodunk mi is ennyire ehhez az ágyúhoz, ezért a miénk a szó szoros értelmében ez az ágyú és ezért kell itthon maradnia, mert a székely ellenállás szimbóluma, azé az ellenállásé, mely arra késztet bennünket, hogy egy emberként álljunk ki közösségünk ügye mellett.

Hölgyeim és Uraim, tisztelt ünneplő közönség, én hiszek abban, hogy ha valamit nagyon akarunk, azt véghez is visszük. Egy ilyen nagy közös ügyünk Székelyföld demilitarizálása, földjeinknek a katonaságtól való mielőbbi visszaszerzése!

Szeretném elmondani önöknek, hogy ma indítjuk útjára azt az aláírásgyűjtő akciót, mely azt a célt szolgálja, hogy minél többen kézjegyünkkel lássuk el azt az iratot, melyben kérjük, hogy a hadügyminisztérium szolgáltassa vissza Sepsiszentgyörgy városának az eltulajdonított és militarizált területeket. Kérek minden kedves résztvevőt, írja alá petíciónkat, hogy vissza tudjuk szerezni őseink földjét. Én hiszek abban, hogy feltett szándékunk sikerülni fog és hogy az önök segítségével az utolsó talpalatnyi földig visszaszerezzük azt, ami a miénk! Merjünk elég bátrak, elég okosak, és elég elszántak lenni ahhoz, hogy sorsunkat magunk alakíthassuk.

Köszönöm megtisztelő figyelmüket.